Az egész történet évekkel ezelőtt kezdődött, még az Erasmus alatt. Akkor ismerkedtem meg egy japán lánnyal, akivel valahogy már az első napokban nagyon jóban lettünk. Ő Japánból érkezett, én pedig akkor még azt sem gondoltam volna, hogy az Erasmus után is ilyen közel maradunk egymáshoz. A félév végén természetesen megígértük egymásnak, hogy egyszer meglátogatjuk a másikat, de tudjuk, hogy az ilyen ígéretekből sokszor sosem lesz semmi. Nálunk viszont teljesen másképp alakult. Évekig beszéltünk egymással, küldtük egymásnak a képeket, videókat és mindig próbáltuk kitalálni, mikor tudnánk végre újra találkozni.
Aztán egy teljesen átlagos estén kaptam tőle egy üzenetet. Annyit írt: „Most már nincs kifogás, gyere Tokióba, nálam lesz a következő nagy ünneplés.” Először csak nevettem rajta, mert Japán számomra mindig olyan távolinak tűnt, hogy szinte felfoghatatlan volt. Aztán pár nap múlva újra írt, és megkérdezte, hogy komolyan miért nem foglalok repülőjegyet. Ekkor kezdtem el először komolyan gondolkodni rajta. Végül egyik este egyszerűen megvettem a jegyet. Amikor elküldtem neki a foglalásról készült képet, csak annyit válaszolt: „Végre.” Innentől kezdve már nem volt visszaút. Néhány héttel később ott ültem a repülőn Tokió felé, és közben folyamatosan arra gondoltam, hogy mennyire furcsa az élet.
Egy Erasmus-félév alatt megismert ember miatt most a világ másik felére utazom. A reptéren ő várt rám, és pontosan olyan volt, mintha csak néhány hónap telt volna el azóta, hogy utoljára találkoztunk. Az első néhány percben szerintem egyszerre próbáltunk beszélni, nevetni és kitalálni, hogy ki mennyit változott az elmúlt évek alatt. Aznap még nem is tudtam, hol fogunk megszállni. Annyit mondott, hogy egy különleges meglepetést szervezett, mert szerinte az első tokiói utazásomat nem kezdhetem akárhol. Próbáltam kiszedni belőle, hogy hova megyünk, de egyetlen dolgot sem árult el. A taxi egyre beljebb vitt minket Tokióban, én pedig az ablakon keresztül néztem a várost. Minden pont olyan volt, amilyennek elképzeltem, mégis teljesen más volt élőben. Hatalmas épületek, fények, emberek, energia mindenhol. Aztán egyszer csak megálltunk. Ránéztem az épületre, majd rá, és megkérdeztem: „Ugye most viccelsz?” Nem viccelt. Az Aman Tokyo előtt álltunk. Korábban természetesen hallottam róla, és láttam róla képeket, de egyáltalán nem számítottam rá, hogy egyszer tényleg személyesen is itt fogok állni. Azonnal rám nézett, és csak annyit mondott: „Egyszer voltál Erasmuson velem, most én mutatok neked valamit Tokióból.” Ezen a ponton már tényleg nem tudtam mit mondani.
Ahogy beléptünk az Aman Tokyo-ba, az első dolog, amit éreztem, a teljes nyugalom volt. És ez Tokió közepén valahogy még különlegesebb élménynek tűnt. Odakint az egyik legnyüzsgőbb város várt, bent pedig minden csendes, elegáns és hihetetlenül kifinomult volt. A hotel teljesen lenyűgözött. Nem az a fajta luxus volt, ami folyamatosan azt akarja mutatni, hogy mennyire drága vagy különleges. Sokkal inkább nyugodt, természetes és elképesztően igényes. Minden részletnek megvolt a helye, és az egész olyan harmonikus volt, hogy már az első percekben teljesen más hangulatba kerültem. A barátom közben csak nevetett rajtam, mert szerintem legalább tíz percig folyamatosan azt ismételgettem, hogy „ez most komoly?” Amikor felértünk a szobába, újra elnémultam. A kilátás Tokióra egyszerűen hihetetlen volt. Az a város, amit korábban csak filmekben, sorozatokban és videókban láttam, most alattam terült el. Óriási volt, végtelennek tűnt, és teljesen más érzés volt úgy nézni rá, hogy tudtam: végre tényleg itt vagyok.
Az első estén nem is akartunk túl sok programot szervezni. Csak ültünk, beszélgettünk és próbáltuk bepótolni az elmúlt éveket. Felidéztük az Erasmus legviccesebb pillanatait, azokat az estéket, amikor azt hittük, másnap biztosan nem bírunk felkelni, és azokat az embereket, akikkel akkor megismerkedtünk. Egyszer csak arra gondoltam, hogy milyen különleges, hogy egy külföldi egyetemi félév alatt kötött barátság ennyi évvel később is ide tud vezetni. Másnap természetesen ő volt az idegenvezetőm. Nem a tipikus turistás programot tervezte nekem. Azt mondta, hogy ha már ennyi utat megtettem Tokióig, akkor azt a várost akarja megmutatni, amit ő ismer és szeret. Így egész nap mentünk egyik helyről a másikra, ettünk olyan helyeken, amelyeket magamtól biztosan nem találtam volna meg, és olyan utcákon sétáltunk, ahol szinte egyetlen turista sem volt. Este pedig mindig visszatértünk az Aman Tokyo-ba. És talán ez volt az egész utazás egyik legjobb része. Bármennyire izgalmas és őrült volt Tokió odakint, jó érzés volt tudni, hogy a nap végén egy ilyen különleges helyre térek vissza. Az Aman Tokyo számomra egyfajta nyugodt menedék lett a hatalmas város közepén.
A hotelben minden tökéletesen működött. A design, a hangulat, a kiszolgálás és az a fantasztikus nyugalom, amit az egész hely árasztott. Őszintén, szerintem pont ettől volt ennyire különleges. Nem kellett folyamatosan történnie valaminek ahhoz, hogy jól érezzem magam. Néha elég volt csak leülni, kinézni az ablakon, és nézni Tokiót. Az utolsó estén együtt néztük a város fényeit, és a barátom megkérdezte, hogy most már megértem-e, miért akarta ennyire, hogy eljöjjek. A válaszom természetesen az volt, hogy igen. De közben azt is mondtam neki, hogy egy dolgot biztosan nem bocsátok meg: most már neki kell eljönnie hozzám, és remélem, legalább ennyire jó meglepetést tudok majd kitalálni.
Az egész utazás végén arra jöttem rá, hogy néha a legjobb helyekre nem azért jutsz el, mert hónapokig tervezed az utat. Hanem azért, mert évekkel korábban valahol, valakivel összebarátkoztál, és az a barátság valahogy megmaradt. Nekem Tokió és az Aman Tokyo ezért nemcsak egy elképesztő luxushotelt jelent majd. Mindig eszembe fog jutni róla az Erasmus, egy váratlan meghívás, egy régi barátság és az a pillanat, amikor több ezer kilométerre otthonról rájöttem, hogy vannak emberek, akikkel bárhol a világon újra tudod folytatni, ahol korábban abbahagytátok. ” Én pedig végre igent mondtam.
Fotó forrás: https://www.aman.com/hotels/aman-tokyo