Tizenöt év telt el azóta, hogy Seal utoljára nálunk járt, és lássuk be, a mostani felhozatalban kifejezetten üdítő volt egy olyan koncertre beülni, ahol a látványtervező nem akart mindenáron felrobbantani a színpadot. Az MVM Dome-ban nem repkedtek konfettik, nem égtek pirotechnikai fáklyák és pontosan ez volt benne a zseniális. A brit soul-ikon sem bonyolította túl a dolgot, csak kiállt a színpadra, és megmutatta, milyen az, amikor valaki nem a show mögé bújik, hanem egyszerűen tud énekelni. A hangja mit sem kopott az évek során sőt, az összetéveszthetetlen, reszelősen bársonyos tónus, ami a kilencvenes években a csúcsra repítette, ma is hatalmas elemi erővel szólal meg. Seal nem akarta túlénekelni a fiatalkori önmagát, és teljesen elhagyta a felesleges dívás manírokat, ebben persze szerepe volt a mögötte álló zenekarnak is. A soul, a funk és a pop elemei úgy simultak egymásba, hogy a dalok megőrizték az eredeti dögöt, mégis kaptak egy friss, lüktető energiát, a hangszeresek pontosan tudták, mikor kell hátrahúzódniuk, hogy hagyják érvényesülni a művészt.
A dallista is biztosra ment, és a legnagyobb slágerekkel söpörte végig a színpadot. A Crazy harminc év után is akkorát ütött, mint a megjelenésekor, a Love’s Divine alatt érezhetően megállt a levegő a csarnokban, a Kiss from a Rose pedig csont nélkül bebizonyította, miért ez a poptörténelem egyik legmívesebb balladája. A koncert legszebb pillanatai mégis azok voltak, amikor Seal lebontotta a láthatatlan falat a közönség és közte, sosem volt az megközelíthetetlen sztár aki megtartotta a 3 lépés távolságot.Ezúttal is a rajongók között állva énekelt, közvetlen kontaktust teremtve az emberekkel. Az est végére az őszinte, sallangmentes zenei élménnyel távoztunk, amit Seal és a zenekara bennünk hagyott.Kifinomult, stílusos és vitathatatlanul felejthetetlen este volt, mindenképpen visszavárjuk.
fotó forrás: SEAL